2010. május - Az utcai harcos

Írta: Csereklyei-Jármai Nóra

Tudtam, hogy ez egyszer megtörténik, kérdés csak az volt, hogy mikor. Minden egyes alkalommal, amikor Skoda hozta a szokásos formáját, arra gondoltam, bárcsak egyszer valaki igazán elkapná a grabancát, ha már én nem bizonyulok kellőképpen hatásosnak.

(Tükör módszer rulez, ismerjük be hibáink kurzus, első óra) családtagjaim pedig teljességgel hatástalanok (Fogd valaki másra kurzus, mesterképzés fokozat)

Ja, hogy mi a szokásos formája, és mi is történt?

Skoda a beszólogató kocsmai provokátor archetipusa. Mindannyian ismerünk ilyeneket, akik szítják a feszkót, irgalmatlan nagy a szájuk, de ha tényleg gáz van, lelépnek. Skoda ilyen. Minden kutyának beszól, különösen autóból, kerítésen keresztül, vagy néhány méter távolságból, de persze ha egy konkrétabb verekedés tör ki, és ehhez a tudatos gazdik indiánüvöltése is társul, ő az első, aki fülét farkát behúzva elhagyja a helyszínt. Mindemellett tárgymániás. Imád botokat, játékokat, labdákat begyűjteni, és védelmezni ezeket bármilyen kutyával szemben, akik egy kicsit is gyengébbnek tűnnek nála. (Emberekkel, pláne gyerekekkel szemben soha nem tenne ilyet, akkor inkább menekülőre fogja, a kérdéses tárgyakat a szájába gyömöszölve, akár a fuldoklást is megkockáztatva.)

Nos a kérdéses reggelen ez a tárgymániás beszólogatós kombináció meghozta a várt eredményt, egy németjuhász keverék úgy gondolta, Skoda botja ugyan kell a fenének, de nehogy már beszóljon neki egy ilyen kis fekete szőrcsomó. A kérdéses szőrcsomót férjem navigálta aznap, akinek falkavezéri mutatója erősen a nullához konvergál, így esélye sem volt Skodát leállítani, amikor beszólt. A németjuhász szerű kutya viszont leállította, gyors volt, és hatékony. Az eredmény egy nagy és két kisebb lyuk Skoda oldalán, a legrosszabb helyen, a lágyékánál. Egyáltalán nem mutatta, hogy fájna neki, életem párja pedig nem egy idegbajos típus, így hazatértük után bő fél órával, csak mintegy mellékesen jegyezte meg, hogy „Ja, Skodát megharapták a parkban, de nem vészes.” Majd elment dolgozni. Én megnéztem a sebet, és igenis vészesnek találtam, így elmentünk kedvenc állatorvosomhoz, persze nem egyedül, mert Lillácskát ugye nem hagyhatom otthon. Ekkor alig két hetes volt, így élete első kiruccanása egy állatorvosi rendelőbe történt. (Remélem gyermekvédelmisek nem olvassák a naplómat, bár szerintem nem érezte magát rosszul, békésen aludt.)

Kiderült, hogy egyáltalán nem tettem rosszul, hogy elvittem, mert a doki szerint az elfertőződés folyamata már elindult (alig pár óra alatt!). Végül összevarrta a sebet, (csak egy öltéssel, mert különben nem tudott volna tisztulni) és gallér viselésére ítélt. Ezt persze eső nap elblicceltük, mondván szegény kutyának nincs elég baj, még a gallért is hordania kell, én majd figyelni fogom, nem fogja ő a sebet piszkálni. Nem a fenét. Egy nap alatt annyit romlott a helyzet, hogy be kellett lássam, a gallér nélkülözhetetlen. Közel három hétig viselte, mindennek nekiment, mi pedig álmatlanul forgolódtunk éjjel, mert hallgattuk, ahogy odaveri különböző tárgyakhoz a lakásban, vagy vakarózni próbál. (Na jó, én az éjszakai fentlétet nem fognám a kutyámra, végtére három óránként kér Liló enni, éjjel nappal.)

Ez a három hét volt szegény Skoda legrosszabb időszaka. Mióta Liló megszületett azóta eleve kevesebb figyelmet kapott, a napi sétákon kívül szinte semmit, és ez minden bizonnyal megviselte azok után, hogy a korábbi években bemutatózni, kutyasuliba jártunk, segített szocializálni, vagy épp demókutyaként funkcionált a tanfolyamokon. Most meg csak feküdt a gallérjában, minduntalan rászóltunk, hogy ennek vagy annak ne menjen neki, ne próbálja a sebet piszkálni. Naphosszat feküdt a helyén és szinte éreztem, hogy a régi szép időkön mereng. Ezekben a hetekben csak a parkba jártunk le, oda is babakocsival. Ezt időbe telt, míg megszokta, eleinte folyton a kocsi elé ment, vagy beleütközött, mivel a gallértól nem látott oldalra. Nehéz időszak volt ez mindnyájunknak. Szerencsére véget ért. Legközelebb már igazi élményekről számolhatok be, hiszen Liló is lett már akkora, hogy lassan megismerhetjük a világot.

SNóri