2010. április - Az új családtag

Írta: Slonina Natalia

Nem lenne szép ha említést sem tennék a nagy változásról, miszerint kis családunk egy taggal bővült, január végén ugyanis megszületett kislányunk Hanna. De mielőtt még végérvényesen kismama naplók tömkelegével árasztanánk el látogatóinkat, beszámolnék egy másik családtagról ki nálunk tölti immár hónapok óta mindennapjait,

aki nem más mint bátyám kutyája Missi (ejtsd: Misszi). Missit kiskora óta ismerem, néha vendégeskedett már nálunk korábban, fajtáját tekintve csau-csau vagy chow-chow ahogy tetszik. Bátyám külföldre költözött és Missi saját biztonsága érdekében maradt itthon velünk. Egy forró, 90%-os páratartalmú hely tele skorpiókkal és kígyókkal nem lenne neki való. Miért nem írtam róla korábban? Azon túlmenőleg, hogy nem vagyok valami szorgos író… attól féltem elhamarkodott lenne a vélemény amit megfogalmazok róla. Igazam volt.

Missi mint a család kedvence, csak úgy kerülhetett hozzánk, hogy megígértem bent lakhat a házban. Persze Ő úgy gondolta, hogy ez a szabad ki-be járást jelenti, tehát ki és be engedjük amikor csak akarja. A házban semmit nem csinált csak aludt, többnyire a folyosón feküdt nekünk háttal. Nem nagyon jött a közelünkbe, és ha simogattuk azonnal otthagyott bennünket. Ez nála természetes viselkedés volt, semmi köze nem volt az új környezethez vagy a gazdi hiányához. Szinte semmit nem evett meg, a császárszalonnát a szájába vette majd kiköpte. A vacsorát – száraz táp – csak azért ette, mert korábban mikor nálunk volt már megtanulta, hogyha nem eszik akkor a többiek megeszik a kajáját. A macskákat előszeretettel hajkurászta, bejött a kiskertbe ahova tilos – persze csak vécézni, és 10 méternél távolabbról nem lehetett behívni. A ragaszkodásnak, szeretetnek szikráját sem mutatta, semmit amiért az ember kutyát tart. Így indultunk, és egy darabig voltak ellenérzéseink Missivel kapcsolatban. Látszólag minden idegennek jobban örült mint nekünk.

Persze az evés dolgot hamar megoldottuk, a napi egyszeri etetés megtette a hatását, és a behívás problémát is rövidre zártuk egy kis fejmosással. De nem tudtunk közelebb férkőzni a szívéhez, és mivel Ő a ragaszkodás semmi jelét nem mutatta, hozzánk sem került közelebb. Sokat vívódtam, próbálkoztam és bosszankodtam miatta. Bosszúból Misinek és Mihálynak (ejtsd: Misi!!!, Mihááály!!!) hívtam.

Aztán feladtam… elkezdett nem érdekelni. Nem görcsöltem rajta, nem zavart, hogy a kaján kívül semmi kapocs nincs köztünk, és láss csodát, Misike megváltozott. Főleg Andrásba szeretett bele, gondolom mert fiú gazdihoz szokott, meg mert az etetéseket átvette. A házban odafekszik a lábunkhoz, vagy a szoba ajtaja elé ahol alszunk! Játszik velünk! Szaladgál, játékra hív és úgy harap mint egy cápa – ezért nem játszik vele egyik kutyánk se. Kötöttünk pár kompromisszumot, kergetheti a macskákat – nem éri utol őket. A cicák hamar megtanulták, hogy ha nem szaladnak akkor Missi nem kergeti őket. A vadabb cicáink viszont rendszeresen elpáholják. Nincs ki-be járkálás, ajtókaparás. Amikor este már nagyon bejönne akkor leül a teraszajtó elé és néz. Szófogadó úgyhogy rendszeresen eljöhet velünk sétálni. Amikor eszünk, magától kimegy a konyhaajtó elé – korábban mindig kiküldtük – és vár, hátha kap valamit. Ő a konyhamalacunk, válogatás nélkül megeszik mostmár mindent. Igen, megszerettük, a maga rigolyáival együtt. Azért egy biztos… Jack London nem választaná regényhősnek.

Nati