Viszony a környezettel, a többi kutyával

A kutya és a világ viszonyát a veleszületett és a szerzett tulajdonságok, élmények határozzák meg. A veleszületett problémák elkerülése érdekében a kiválasztáskor tehetünk, amikor is először kiválasztjuk a fajtát, a szülőket, majd végül a kiskutyát. Egészséges ősöktől, jobb eséllyel számíthatunk egészséges kölyökre. De ha már haza vittük az apró négylábút, akkor vállaltuk érte a felelősséget. Történjék vele bármi ezután, az már minket terhel, a mi felelősségünk.

Sajnos a legkörültekintőbb eljárással sem szűrhetünk ki minden későbbi zavart. Az összes kutya - nem különbül mint ahogy mi magunk emberek is - rendelkezik kisebb-nagyobb gyengékkel, érzékenységekkel. A fogyatékok megnyilvánulásainak visszaszorítására van lehetőség, befolyásolhatjuk a szerzett tulajdonságokat, a kutya tapasztalatait. Ezek szerepét eddig részletesen taglaltuk, azaz milyen fontos a szocializáció, a nevelés, és most is külön ki kell emeljük: a kutya későbbi viszonyulásaiban a gazda a meghatározó voltát.

Amikor kiválasztjuk a kutyánkat, már előre kell terveznünk arra az időtartamra, melyet együtt fogunk vele leélni. Ha mondjuk egy területvédő ösztönében erős, nagy testű pásztorkutya fajta mellett döntünk, akkor ismernünk kell annak adottságait, az általa a környezetünket veszélyeztető jelenségekkel is tisztába kell legyünk. Sajnos tapasztalni olyat is, hogy egy kaukázusi juhászkutya, gyenge drótfonat kerítés mögött tombol, onnan kiáltja rá az arra járókra haragját. Durva példája ez az emberi felelőtlenségnek, egy ilyen kutyát biztonságos falak mögött kell tartani. Még egy vadállat sem jelent akkora veszélyt, mint a területét védő pásztorkutya, és az ő számára a territórium nem feltétlenül ér véget a kihúzott kerítés vonalában.

Azért kell beszéljünk erről mert napjainkban a legtöbb kutya okozta baleset ilyen okból következik be, azaz, hogy egy eb megtámad valakit a magáénak vélt területen, és ez sajnos súlyos tragédiához is vezethet! E jelenséghez képest, az úgynevezett „pitbull veszély” ahol ráadásul nem is a kutyáról, hanem inkább gazdájáról szól a hír, egészen elenyésző.

Egy kiképzővel esett meg még az 1980 évek közepén - amikor a kaukázusi juhászkutya megérkezett Magyarországra -, hogy hozzá került kiképzésre a fajtának egy reprezentatív példánya. A gazda kívánsága – az akkor uralkodó viszonyokkal összhangban – az eb őrző-védő kiképzése volt. A viszonylag tapasztalt tréner kipróbált minden a tarsolyában lévő módszert, de sikertelenül. Tudta, hogy egy rendkívül „kemény” fajtával van dolga, ezért teljesen értetlenül állt kudarca előtt. Naponta kétszer látogattak ki a kiképzőtelepre, azonban mindhiába, a kutya semmiféle agressziót nem mutatott. A hagyományos technikák egymásután fulladtak kudarcba. Már feladta a próbálkozást és készült beszámolni a gazdának a fiaskóról, mikor egy ízben megállt beszélgetni régi ismerősével. A kutya „birka nyugalommal” ült mellette. Több mint tíz perc telt így el, a közelben lévő buszmegálló szomszédságában. És akkor megérkezett a busz! A közel háromnegyed mázsás hatalmas jószág, tomboló gyűlölettel vetette volna rá magát a leszálló emberekre, ráadásul a hirtelen és korántsem normális erőhatásnak engedve, a nyakörv is elszakadt. Csak az oktató lélekjelenlétén és gyors reakcióján múlott, hogy nem sérült meg senki, mert az rávetette magát a gondjaira bízott kutyára.

Két nap fejtörést okozott neki az esemény megfejtése. A következő, vélhetően helytálló megállapításra jutott: a kutya tíz perc után már magáénak tekintette a területet, és az ő szemszögéből teljesen jogosan, annak védelmére akciót indított. Vagyis az egyéb helyzetekben birka nyugalmat tanúsító jószág, a busz utasait behatolóként azonosította és hadba indult ellenük.

Egy pásztor kutyát nem kell őrző-védő munkára tanítani, ezt az elmúlt ezer évek elvégezték, átörökítették ösztöneiben. Az felismeri a szituációt, a helyet - ahol dolgát kell végezze és teszi is. Ha a gazdival oly kedvesen viselkedik is, nem szabad átnéznünk ősi ereje felett és veszélyeztetni embertársaink életét. A példában tíz perc elégnek bizonyult ahhoz hogy a területet védeni kezdje, ki gondolta volna?

Ehhez az esethez hasonlóak naponta tucatszor lejátszódnak, szerencsére a legtöbbször sérülés nélkül. Gazdaként kötelességünk megismerni négylábú társunkat!

Az ember akkor is felelősséggel tartozik kutyája tetteiért, ha maga nincs is jelen. E felelősség ott kezdődik, hogy tisztában legyünk saját körülményeinkkel, lehetőségeinkkel, képességeinkkel, ehhez mérten válasszunk kutyát. Rossz döntésünk következményeit évekig viseljük, ráadásul a kutya számára is terhes, feszültségekkel teli az ilyen együttlét.

Sajnos kevesen tudják azt, hogy még az ilyen rossz vállalásra is lehet orvosság. Ha az otthoni környezetben kutyánk és közöttünk a megfelelő viszonyt tudjuk kialakítani, akkor még a „legkeményebb” kutyák is képesek elfogadni a gazda által a nekik meghatározott szerepet. Mert tévedés ne essék, a feladatköröket igenis a gazdának kell kijelölnie. Ha egy embernek sikerül elfogadtatnia magát, kivívja kutyája tiszteletét, akkor elképzeléseit nem csak az otthoni, hanem idegen környezetben is érvényesítheti. A kutya és környezete viszonyát tehát nagyban befolyásolja a gazdával való kapcsolat. Emlékezzünk vissza a példára, mikor a megbízható túravezető viszi a csoportot. Az emberek bátran rábízzák magukat, és nem veszélyeztetik a csapat létét egyéni kezdeményezéseikkel. Itt is ez áll fenn. Ha a gazda „megbízható vezetője” kutyájának, akkor az akár a félelmeit is képes félretenni és követni őt. Ha azonban a gazda erőtlennek, következetlennek bizonyul, akkor a kutya megpróbál maga boldogulni. A vezető döntései helyett saját ösztön és tapasztalati háttere mind jobban előtérbe kerül.

A kutyasétáltató körökben általában akad egy rettegett kutya-gazda páros, akit a többiek igyekeznek elkerülni. Az agresszív eb miatt történik ez, aki verekszik, sérüléseket okoz, illetve megkerget más kutyákat. Az ilyen kutya társaságba kerülve maga vállalja fel a falka védelmét, ő kíván gondoskodni arról, hogy a belső és a külső fenyegetéseket elhárítsa.

„- Kemény kutya!”, szokták ilyenkor mondani, pedig sokkal találóbb lenne, ha a „gyenge gazda” kifejezést használnánk. Bár kétségtelen, hogy a kutya viselkedését, a megjelenő agressziót veleszületett adottságok is befolyásolhatják ( dominancia, vagy öröklött agresszivitás), azonban a városok terein, utcáin tapasztalt esetek, egészen elhanyagolható, töredék százaléknyi részért felelősek kizárólag ezek az okok. Mi gazdák vagyunk, akik a vad kutyákat megteremtjük, erről pedig a tudatlanság tehet leginkább.

Oly kevés ismerete van az embernek a helyes kommunikációról. Ha egy földön kívüli lény figyelné a bolygót, aki tisztában van a kutya és az ember viselkedésével egyaránt, akkor az néha a hasát fogná a nevetéstől. Tekintsünk be egy kicsit ebbe a komédiába:

Az agresszív kutyáját sétáltató ember, ha veszélyes helyzetbe kerül, azonnal befeszíti a pórázt és magára húzza a kutyát. Az ember nyelvén ez azt akarja jelezni, hogy: -Én vigyázok a kutyámra kivonom a konfliktusból! A kutya pedig ezt így olvassa el, gazdája ezt mondja neki: -Nagyon félek, nem tudom, mit csináljak!

Teljesen természetes ezek után, hogy a kutya a gyenge gazda kétségbeesésére reagálva a maga kezébe veszi az irányítást.

Az emberünk természetes reakciója, hogy a kutyát okolja mindenért: - Az átkozott jószág már mire nem vetemedik! - holott ő maga az, aki nap mint nap megerősíti kutyája veszélyes viselkedését.

Most is mint már oly sokszor, ember és kutyája elbeszélnek egymás mellett, elértik egymás szavait. Sok pótolnivalónk van ezen a téren!

Korom Gábor
iskolavezető