A lét kiélezett küzdelmében a különböző fajok különböző megoldásokat találtak a túlélésre, némelyik rejtőszínt, óvó mimikrit alkalmaz, mások a napnak más szakában élik életüket, mint ellenségeik, van, aki vastag páncélt növesztett, vagy hatalmas mérete óvja, olyan is akad, aki életfunkcióit kellemetlen környezetben minimálisra csökkenti. Ebben a sokszínű csodálatos kavalkádban néhány faj a legerősebbnek tűnő fegyvert választotta, az erők egyesítését, a csoportba tömörülést társaival. A fejlett szociális közösségben élő lények legsikeresebbike egyértelműen az ember, aki napjainkban tízmilliós metropolisokban is képes békésen megélni fajtársaival, s nem véletlenül lett leghűségesebb társa a kutya, aki szintén a csoportos stratégiát választotta.

Kutyáink vadon élő ősei közösségekbe, úgynevezett falkákba szerveződtek. Hosszú-hosszú évezredeken keresztül ez volt a rájuk jellemző életforma, sokkal hosszabb ideig, mint amióta az emberrel együtt élnek. Nagyon fontos ezt tudni róluk. Ma, ha az ember fogalmat alkot a kutyáról, akkor fajták sokasága jelenik meg a képzeletében, jóval nagyobb jelentőséget tulajdonítva az így kialakult fajtajellegeknek, mint az azok mögött rejlő ösztönháttérnek. Az egyik legnépszerűbb fajta a német juhászkutya, s ki hinné, hogy a leghosszabb pedigrés felmenői-sorral büszkélkedő eb sem tudhat magáénak negyvennél több német juhász őst.

Sokan, ha meglátnak egy Yorkshire terriert, vagy egy csivavát, gúnyolódva kérdezik meg a gazdától: "Hol kell beletenni az elemet?". Ezeket az apró kutyákat látva egyből arra gondolunk, hogy esélytelenül pályáznának a túlélésre a vadonban, mert a tenyésztés során oly szinten átformálódtak, hogy az már eleve kizárná őket. A feltételezés nem nélkülöz minden alapot, sok igazság van benne, de közel sem annyi, mint amennyit vélünk. Testi adottságaik nyilvánvalóan erősen módosultak, de ösztöneikben korántsem esett ekkora változás. Mi emberek hajlamosak vagyunk inkább a szemünknek hinni, és azt képzeljük, hogy a "mami tündi-bündi szemefénye" már egy jól civilizált, természettől idegen városlakó. Olyan, akinek ha az erdőben kellene reggeliznie, biztosan fogat is szeretne mosni utána, s türelmetlenül várjuk, hogy megvásárolhassuk a majdan ilyen válságos esetekre kifejlesztendő "tyutyi-putyi fogkefét" és "kutyimenta fogpasztát".

No, ez a mi bajunk, s hála az égnek, a kutyák ösztönvilága erről nem vesz tudomást. Ha a hosszú időt, amit az ember mellett töltöttek, s mely alatt bekövetkezett az átalakulás, természetes környezetben élték volna meg, akkor bizony a túlélésre használható funkcióik tudatossá váltak volna.

Miről is van szó? Képzeljük el azt, hogy az ember általi szelekcióval párhuzamosan, mondjuk a vadon világában is ugyanazok a változások következnek be a fajták alakulását illetően. Természetesen adottságaik értelmében alakulnak az életkörülményeik is. A kis Yorkik talán falkákban vadásznák a rágcsálókat, a csivava pedig rovarokon, s némi zöldön élne meg. Folytatva tovább a képzeletbeli kísérletet, a megszületett "természetes" és "ember melletti" almokból egy-egy kölyköt cseréljünk ki! Feltételezve, hogy az anya befogadja a kölyköt, erős bizonyossággal ki lehet jelenteni: a vadonba kerülő kiskutya jól megállná a helyét, és inkább a városba érkezőnek lehetnének problémái.

Miért van ez így? Az a kép, amit mi látunk a kutyáinkról, meglehetősen torz. Érzéseink és képzeteink befolyásolnak minket az objektív szemléletben. A kutyák ősi ösztönei sokkal hosszabb időn keresztül rögződtek, mint azok a viselkedések, viszonyulások, melyek a velünk való együttélés alatt íródtak be. Az eb korántsem távolodott úgy el eredeti állapotától, mint ahogy azt néhol a külsejében esett változások sejtetik. Látásmódunk elfogult és önkényes voltát jellemzi a következő is:

Ha nekünk kellene megmondani, milyen mai kutyák állnák meg a helyüket a természetben ha visszakerülnének, sokan olyan ebeket jelölnének meg, mint a pittbull, vagy más kemény harcosok. E kutyák azonban jóval kevésbé lennének életképesek eredeti életterükben, náluk ugyanis az emberi beavatkozás nem a külsőre, hanem inkább belső tulajdonságaikra terjedt ki. Sokuknak az egyik legelemibb ösztöne sérült, az óvatosság, a félelem az ismeretlentől, illetve az erősebbtől. A vadonban ezek az állatok nagy dúlást hajtanának végre, de hamarosan - miként az emberi történelem pusztító "géniuszai" is - írmag nélkül távoznának világunkból.

A kutyáról akkor alkothatunk helyes fogalmat, ha alaposan tanulmányozzuk gyökereit, elszármazását, és azután végigjárjuk a közben esett változásokat.

Az ősi falkák belső rendje a mai farkas falkáéhoz hasonlíthatott leginkább. Zárt, jól meghatározott rendben éltek, ahol mindenkinek megvolt a helye. Az egymás iránti fellépésre, viselkedésre is pontos szabályok voltak. A csoportot egy alfa pár vezette. Az ő tisztjük volt a legkiváltságosabb feladat, az utódnemzés is. Többszörös jelentőséggel bírt ez, a populáció megfelelő létszámát szabályozta, illetve a legkiválóbb génállományt örökítette át.

A falka kemény küzdelmet folytatott a túlélésért, a mindennapokban rájuk köszönő nehézségek alaposan próbára tették a csapatot. Éppen emiatt volt az nagyon fontos, hogy belülről semmilyen viszály ne kezdje ki erejüket. A vezér szava volt a törvény, annak nem lehetett ellenszegülni. Ha ő úgy vélte, hogy a falka egyik tagja nem respektálja, akkor az ellene indított csatába a többiek is beszálltak. A domináns egyed feladata volt, hogy rendet tartson. Ha egy csoport élére gyenge vezér került, a rend is fellazult. A belső szabályok áthágása a falka életét bizonytalanná tette, konfliktusok alakultak ki, folyamatos stresszes állapot lett a jellemző, így nem csak a hatékonyság csökkent, hanem belső feszültség is terhelte őket. Az ily módon meggyengült csapat a lebetegedésre is érzékenyebbé vált. A halmozottan kedvezőtlen történések akár a falka létének a végét is jelenthették, mely már nehezen védte magát a külső nehézségektől. A mai farkas falkák és az ősi, a farkasokhoz egyébként minden szempontból közel álló őskutya falkák között az volt a leglényegesebb különbség, hogy a kutyaősök belső hierarchiája jóval stabilabb lehetett.

A kutyák is képesek nagy létszámban, békésen megélni egymás mellett. Ahhoz, hogy ezt megértsük, fel kell oldjuk azt a látszólagos ellentmondást, amely az utcai kutyás afférokból ered. Azok a kutyák, akik gazdájuk mellett agresszív módon viselkednek, nem képeznek közösséget a másik kutyával, akivel mondjuk séta közben összetalálkoznak, másfelől pedig a gazda mellett felvettek már rengeteg betanult dolgot, ami szintén egy hamis kép kialakulását hozza létre. A vadnak ismert kutyák is, mikor elkóborolnak, összeállnak fajtársaikkal, már csak azért is, mert elkóborlásuk egyik fő oka sem más, mint a szociális élet hiányának kielégítése. A csoport élete viszonylag agressziótól mentes, csak annyival találkozhatunk náluk amennyi éppen feltétlen szükséges. A pozíciók relatíve rögzítettek, nincs folyamatos belső küzdelem.

Lehet azt gondolni, hogy az ember tette a kutyát olyanná amilyen, s kétség kívül nem kis szerepe van a kétlábúnak abban, hogy a kutyák élete hogyan alakult, de a fejlett közösségi élettel az ebek már rendelkeztek, s éppen ez volt a talán legjelentősebb feltétele annak, hogy sok ezer esztendeje tartó együttélésünk létrejöjjön.

A kutya rendelkezik továbbá egy olyan tulajdonsággal is, melyről sajnos kevéssé veszünk tudomást: igényli a vezetést, és nem csak egyszerűen elfogadja, vagy beletörődik az alárendeltségbe. Õsi létében is így volt ez, akkor a túlélés kulcsa a vezér volt, ő hozta meg a döntéseket, ő viselte a felelősséget a falka minden egyes tagjáért. Mindenkinek volt dolga, a bonyolult feladatok végrehajtásában is osztozott a szociálisan fejlett csapat, de a vezér indított, vagy adott engedélyt. Egyébként ezt napjainkban is jól megfigyelhetjük. Ott, ahol a családon belüli rend jól működik, a kutya ritkán kezd önálló feladat végrehajtásba, megvárja az utasítást, de legalábbis kéri a gazda engedélyét, és magától csak olyan akciókba kezd, amiről tudja hogy az "alfa" is áldását adná rá, illetve azt el is várja.

Ez a fajta mentalitás bizonyos módon könnyebbé tette a kutyák életét, kialakult náluk egy stabil szabálykövető viselkedés, ami megoldást adott a konfliktusos helyzetekre és életüket nyugodtabbá, kiegyensúlyozottabbá tette. Annál nehezebbé vált azonban a vezér feladata, mert az ő rajta ülő felelősség mind nagyobb és nagyobb lett, nem véletlen, hogy az ember került végül is ebbe a pozícióba. A kutya alkalmasnak bizonyult arra, hogy teljes mértékben alárendelje magát egy másik fajnak, illetve azt fajtársának kezelje. Az ember pedig vállalta. Jellemzően azonban anélkül, hogy annak tényleges felelősségével tisztában lenne.

Ha meg kellene fogalmazni a kutyafalka, és ezáltal az egyed vezérelveit, akkor az valahogy így hangzana: - Jó vezért követni! - valamint - Egységben az erő!

A kérdés, hogy mi tudunk-e a kutyák "jó vezérévé" válni?

Mert ha kutyánk nem tudja vezérként tisztelni gazdáját, komoly terhek kezdik nyomasztani, elkezd aggódni saját, illetve a család biztonságáért, számára nem kívánt döntéshelyzetekbe kényszerül, felborul a szabályrendszer, aminek évezredek óta alávetették magukat ősei. Az ebek nem igénylik ezt az állapotot, sőt ez nem is kedvező számukra, nem ők akarnak kibújni a fegyelem alól, hanem sajnos a gazda nem tud felnőni a feladathoz, azaz nem tudja kiérdemelni kutyája bizalmát. Az ember következetlensége, a hisztéria, a kiszámíthatatlanság a legnagyobb akadályai a két lény közötti viszony kiteljesedésének.

Úgy sejlik, hogy mi még járjuk ezt az iskolát. Különböző állomásokat éltünk végig, és talán most érkezett el a pillanat, hogy tudatunk segítségével feltárjuk a valóságot.

Mi emberek vágyunk a hatalomra, irigyeljük a királyt, szívesen látnánk magunkat a helyében, fürdenénk a tiszteletben, élveznénk a kiváltságokat, stb. Azonban nincs, ami olyan ellenszenvet váltana ki belőlünk, mint a rossz vezető. Utáljuk a rossz főnököt, a korrupt politikusokat. Vajon mi jobbak lennénk? Nekünk, embereknek, erről kell elmélkednünk: Milyen vezetői lehetnénk egy csoportnak? Aki őszintén lát e kérdés vizsgálatához, nem kell, hogy messzire menjen: Hogy bánunk a kutyával? Hosszú ideje vezetők vagyunk mindannyian, és vajon milyenek?

A jó király uralkodását nem kiváltságnak, hanem mindenen felüli nehéz feladatnak tekinti, áldoz népéért, átérzi sorsát. Erre képessé kell válni mindannyiunknak, és ez csak az ember egocentrikus látásmódjának felismerésével, kezelésével lehetséges. Ha az ember képes a vele együtt élő önzést - mely sokszor láthatatlan számára - legyőzni, akkor felismerhet bizonyos dolgokat. Például azt, hogy mi a kutyák világát abszolút emberi szemszögből vizsgáljuk. Fel kellene fedeznünk négylábú társaink érzékelés-világát. Bizony ez nagy feladat.

Korom Gábor

kutyaiskola vezető